hardanger hímzéstechnika hosszú hagyományokra tekint vissza. Nevét a 120km hosszan húzódó dél-norvég Hardanger-fjord után kapta, ahol igen elterjedt, hisz az ünnepi népviselet (bunad) része, de délebbre innen már sokkal régebben kialakult. A “hardangersom” (jelentése: Hardanger-vidéki munka) az 1650-től 1850-ig terjedő időszakban fejlődött ki és virágzott.
Néhány motívum asszír és egyiptomi befolyást tükröz, ezért feltételezik, hogy erről a vidékről, esetleg Perzsiából származik ez a hímzésfajta és elterjesztésében a viking hajósok játszották a főszerepet. A perzsák fátyolszövetre varrták színes selyemmel, így mikor -áttörve a kontinens határait- eljutott Európába, a Balkánra, itt is színesben hímezték: világos vásznon élénk színeket alkalmaztak.
Az ezzel kapcsolatos dokumentációk meglehetősen hiányosak, de annyit tudni lehet, hogy a reneszánsz korban örvendett a legnagyobb népszerűségnek, mivel ekkor jelent meg az öltözködésben a lenvászon. A reneszánsz emberre jellemző, hogy kedvelte a geometrikus és díszítő mintákat, a középkori keresztes lovagok pedig vándorlásaikkal feltehetőleg hozzájárultak a technika elterjesztéséhez is. A mintákat kis könyvecskék formájában főként a helybéli művészek sokszorosították, a legismertebb a Peter Quentell 1528-as kiadványa, a Munsterbuchlein. Sőt a szakértők megegyeztek abban, hogy az olasz reticella erős hasonlóságot mutat a technika ma ismert változatával. (A reti jelentése háló, rács, a reticella hímzés pedig egy fehér alapon fehér, szálkihúzásos, vagdalásos technikát jelöl, ahol négyzetes, csillagos, keresztes, nyilas és körmotívumok töltötték ki a nyílásokat.)
Ahogy egyre északabbra jutott, minden befogadó nép más elnevezéssel integrálta kultúrájába: a dánok és hollandok Hedebo, az angolok Ayrshire, a norvégok Hardanger néven ismerik.
Norvégiában az 1790-es években terjedt el ez a reticellához hasonló, fehéren fehér hímzés. Akkoriban nagyon finom szövésű (1cm-en akár 20 szálas) fehér vásznat és fehér cérnát használtak. A szigorúan mértani elemek a háztartásban használt anyagokon, blúzok gallérján és mandzsettáján, kötényeken és fejfedőkön jelentek meg a tradicionális viselet részeként. A jellegzetessége, hogy a szálakat bizonyos hosszúságban kihúzzák, így a vászon felülete lyukacsossá válik. A technika páratlan szépségét így a lukas négyzetek, más néven blokkok elrendezése adja, amely főként mértani alapokon nyugszik, de némi kreativitással számtalan egyéni variáció tervezhető. Noha az ipari forradalom komoly változást hozott a textilipar és a hímzések tekintetében, Norvégiában a XX. századig aktívan megtartották ezen hagyományos módszereket.
Az 1840-től 1920-ig terjedő időszakban, amikor megerősödött a kivándorlási hullám, a skandináv emberek révén Amerikába is eljutott a technika és az 1900-as évek elején már komoly, ezzel kapcsolatos szakirodalmak láttak napvilágot. A századfordulón több fonalgyártó vállalat is érdeklődni kezdett iránta és mintái, fortélyai lassan bekerültek a tömegtermelés körforgásába. Első hivatalos bemutatkozása az 1900-as párizsi kiállításon történt, ahol egy hardanger hímzéses kötény díjat is nyert. A világháborúk alatt szinte teljesen feledésbe merült, és csak az ezt követő években kiadott könyvek keltették fel ismét az érdeklődést iránta.
Az 1840-től 1920-ig terjedő időszakban, amikor megerősödött a kivándorlási hullám, a skandináv emberek révén Amerikába is eljutott a technika és az 1900-as évek elején már komoly, ezzel kapcsolatos szakirodalmak láttak napvilágot. A századfordulón több fonalgyártó vállalat is érdeklődni kezdett iránta és mintái, fortélyai lassan bekerültek a tömegtermelés körforgásába. Első hivatalos bemutatkozása az 1900-as párizsi kiállításon történt, ahol egy hardanger hímzéses kötény díjat is nyert. A világháborúk alatt szinte teljesen feledésbe merült, és csak az ezt követő években kiadott könyvek keltették fel ismét az érdeklődést iránta.
